Megelőlegzett ajándék egy fantasztikus csellistának

Perényi Miklós már kapott egyszer Kossuth-díjat, 1980-ban, és persze még jónéhány kitüntetést, mint 1970-ben a Liszt-díjat, de azt hiszem szép gesztus volt a döntéshozók részéről, hogy hatvanadik születésnapja előtt megajándékozták mégegyszer ezzel a díjjal a legnagyobb magyar csellistát. Lehetne sorolni, hogy hétévesen már a Zeneakadémián tanult, meg hogy 12 évesen már külföldi akadémián tanult, majd magától a mestertől, Pablo Casalstól, de mindez semmit nem mond el magáról az emberről és a művészről. Látni kell őt, ahogy szerénységében legszívesebben elbújna a hangos tapsvihar elől, de méginkább, mikor játszik. Kevés zenész képes annyira elmerülni a zenében, hogy az áhitat átragadjon a hallgatóságra is. Azt hiszem általános igazság, hogy a legnagyobb emberek szükségszerűen alázatosak a világ és azon terület iránt, melyet magas szinten művelnek, mivel ők látják igazán az ember kicsinységét a teremtett világban. Pontosan eme tulajdonsága miatt tartom Perényit a legnagyobb mai csellistának, mert ez a szellem hatja át a játékát is, ezért tud olyan csodálatos tónusban játszani, és a darabokat már-már filozófikus mélységekig értelmezni és interpretálni.