2007. szept. 14.

A pénteki frusztrációadagot letudva


Most már jöhet egy kis értelmes beszéd is. Legalábbis részemről. Mert, hogy olvasni ki fogja esztelen szövegelésem, az továbbra is rejtély, de azon kevés hű olvasóm miatt, kik jelezték is, hiányzik az életükből az a kis radiatio, melyet szóvirágaim szórnak a digitális világba, igyekszem folytatni az írást. Sok minden történt a legutolsó bejegyzés óta, s azon is töprengtem, mi lehetne az irányvonal, melyet bejár ez a kis gondolati virágfüzér, de egyelőre nincs sok ötletem, mivel is kezdjem és hogyan folytassam utána. Majd elválik, mint a víztől az olajos fázis...

Mea culpa


Kissé leálltam. Minden értelemben. Jelen esetben ezen blog írásával, de másra is érthető. Például kezdem feladni az agyalást a világ dolgain, mert egyszerűen fáraszt. Már rég nem érdekel, ki ütött először, csak annyit szeretnék, hagyják már abba. A másra mutogatás már elrendelten ignoráltatik szinapszisaim útvesztőiben, s nem hat meg az sem, hogy "én kevésbé vagyok rossz". Embereket keresnének szemeim, de egyre kevésbé látom képmását az Emberrélettnek. Lassan összeszorul létem fölött ez a Város, egy önzabáló társadalom modern Babilonja, s néha már rám tör a gyilkos indulat, hogy ha összenyomni készül egy kerekeken guruló acélszörny gyomra. A közöny és az önzés lassan mindenkiből kihozza a szunnyadó Káint, ki egy ülőhelyért leölné embertársát, vagy pusztán azért, mert az nem úgy gondolkodik, mint ő. Az Ábelek nevét "lúzerekre" cserélte a közmegegyezés, s lassan kiszelektálódik a becsületes a nagy versenyben, hogy helyet adhasson a dicsőséges új embernek, ki semmi máshoz nem ért, csak hogy hasonló közepes képességű embertársaira támaszkodva taposson mások fejére. Csalódtam volna koromban? Közelsem. Mióta világ a világ, a nagy táblán csak részint cserélődnek a bábuk, a szabály ugyanaz, s az Ember kűzd bízva bízva, hogy a végelszámolásnál a rend helyre áll. Nem csalódottság ez, azaz az, de inkább azt mondanám, félek, lassan beszippant magába az a szürke massza, ami elhiteteti mindenkivel, nem képes jobbra. És félek attól is, középen maradok egymagamban, míg kettéválik a nyáj, egyik fehéret, másik feketét kiabálva. De ha jobban megnézem a dolgot, álldogál még néhány hasonszőrű, aki a valót látja s aként nevezi meg a színt, ahogy azt szeme agya felé interpretálja, nem pedig aszerint, minek kell látnia. Nem félek tehát, ha abban bízhatok, nem énvelem hal ki az utolsó ember a földről, mert akkor él még más hüvelyben is lélek, aki hasonlóan érez, mint én. Jó lenne ha olyan játékot játszana mindenki, hogy minden nap legalább egy jócselekedetet tesz a közösbe, amivel egy felebarátja napját egy pillanat erejéig bearanyozza. Az ügyesebbek játszhatnák úgy is, hogy közben nem is ártanak másnak... De addig is, míg eljön a Kánaán, vagy hiányában majd az Armageddon, húzom az igát s azt a lócát, mire fel kellett volna szegeztetnem, s ha majd utolsó párám kilehelem, remélem lekemnek nem kell majd szégyenkeznie...