Új év, új lehetőségek egy új demokráciának

Nem, ez most nem Irakra vonatkozik, habár a cím utalhatna épp rá is. Ezúttal Afrikába kirándulunk, persze szigorúan csak gondolatban, mert ugyan ki utazna szafarizni egy hadurak és iszlámista milicisták által feldúlt kaotikus országba... Ez Szomália.
Nem akarok diktátor-mániásnak tűnni, de a történetet megint ezen potnál kell kezdenem. A britektől 1960-ban függetlenedett állam 9 évig ízlelgethette csak a demokráciát, és máris megkapta a szokásos diktátor-adagot. A sztori ismerős: adott egy tábornok, aki a forradalmi hadsereg élén átveszi a hatalmat, természetesen kell még a legitim miniszterelnök megöletése, és máris kész egy jó kis forradalmi szocialista rendszer. Meg kell említeni, hogy volt pár jó húzása is, mint pl. közmunkaprogramok, meg az analfabétizmus drasztikus csökkentése, de persze, ahogy lenni szokott, sikerült mindent romba döntenie egy ostoba háborúval. Az Ogaden tartományért vívott háborúban az egyébként is nagyobb etiópiai hadsereget még szovjet "megfigyelők" és kubai elvtársak is segítették, így a két évig tartó háborút (1977-78) sikerült Szomáliának teljes vereséggel zárnia, légierejének 3/4-ét elvesztve. Nem véletlen egyébként, hogy a nagyhatalmak mindig is érdeklődtek ezen terület ügyei iránt, és ennek oka: a földrajzi elhelyezkedés. Afrika keleti szarvacskáján csücsülve igen fontos helyet foglal el a Vörös-tenger bejáratánál. De hogy visszatérjünk a diktátorunkhoz, nos a bukásnak is el kellett jönnie, a totalitárius rendszer eredményeképp 1991-ben forradalom tört ki és elűzték a "vezért", aki Nigériában halt meg. Öröksége máig kísért...
Jól jellemzi a teljesen instabil politikai rendszert, hogy Szomália néven tulajdonképp autonómiáért küzdő köztársaságocskák és törzsi területek laza halmazáról lehet beszélni. Adott ugyanis egy "független" Szomáliföld, Puntföld, meg "Szomália", a demokratikus fajta. Meg ezeken kívül egy rakás törzs, náció, miegymás... Szóval amolyan igazi afrikai dzsambori, ahogy azt egy amcsi háborús-dzsungelkommandós filmből csak el lehet képzelni. Na, és persze, adott néhány iszlámista harcos, akik Jihadolni akarnak mindenki ellen, de legfőképpen a még leginkább elfogadott miniszterelnök ellen, akinek még a kabinetirodája is egy kunyhóban van. Talán ez túlzás, de remélem érezhető az egész helyzet tragikomikussága, hogy a világ egyik legnyomorúságosabb országáról beszélünk, ahol gyakorlatilag a tisztes emberi élethez szükséges legalapvetőbb dolgok is hiányoznak, de fegyverekre bezzeg van pénz... Arról nem is beszélve, hogy elvileg fegyverembargó alatt van az ország. Az Iszlám Bíróságok Tanácsa az USA-t vádolja, hogy a CIA-n keresztül pénzeli és látja el fegyverekkel a szomáliai kormányerőket (ami éppen lehetséges is), míg az ő esetükben lehet találgatni, hogy épp melyik arab állam avagy terrorszervezet küldi a "szeretetcsomagokat".
A helyzet jelenleg az, hogy polgárháború van. A szomáliaiaknak ebből állt a 2006-os esztendő. Kezdetben az iszlámista lázadók nyomúltak előre, akik elfoglalták a fővárost, Mogadishut (május-június), és a kormányzat amúgy sem rózsás helyzetét nehezítette, hogy a helyi erőscsávó kikáltotta Jubbaföld függetlenségét júliusban (habár ők is a baidóai kormányt támogatják...). Az ország tehát egyre inkább széthullik, a kormányerők pedig lassanként visszaszorultak az etióp határig. S itt léptek be a képbe az etióp szomszédok. Etiópia, amely egyébként a föld legszegényebb országai között van, nem nézhette tétlenül, hogy egy radikális iszlámista erő kerüljön hatalomra az országban, hiszen ezzel két tűz közé kerülne, az ellenséges Eritrea révén, így szüntelenül a regionális és nemzetközi beavatkozást és segítségnyújtást szorgalmazta. A háború december 21-én (nem is oly rég, ugye?) robbant ki, miután az iszlámista erők hadat üzentek Etiópiának, amire december 25-én Etiópia viszonozta a hadüzenetet, és légierejével a mogadishui nemzetközi repteret kicsit megsorozta (kárt nem igen okozva), viszont egy katonai reptérben már komolyabb kárt téve. A kormányerők -etióp segítséggel- december 28-án visszafoglalták a fővárost, és messze visszaűzték az iszlámista erőket. A kérdés most tehát az, sikerül-e a katonai sikereket politikai sikerré váltani.

A helyzet nem túl rózsás. Adott egy miniszterelnök, aki maga is hadúr volt (ő speciel Puntland erős embere), de még leginkább őt fogadják el hazájában és nemzetközileg egyaránt, míg a másik oldalon ott vannak a fanatikus iszlámisták, akik még a filmek és focimeccsek nézésétől is megfosztanák a sokat szenvedett népet. És a lényeg végtére is Szomália szerencsétlen lakossága, akik közül már így is több mint háromszázezer halt meg a tarthatatlan állapotok miatt. Döbbenetes, nem? Miközben remegünk Irakért, persze joggal, van egy még távolabbi ország, ami talán még reménytelenebb helyzetben van, és egyelőre nem látszik túl sok remény a helyzet rendeződésére. Nem is emlékszem, mikor tudott (és akart, teszem hozzá halkan) a világ szerencsésebb része segíteni egy afrikai konfliktus megoldásában. Pedig most el kélne a segítség, mert Etiópia nem fogja tovább bírni a beavatkozás költségeit, már így is túlköltekezte magát, lévén nem békefenntartókként segítettek a szomáliai kormánynak. Szinte bizonyos, már csak az etiópiai nyilatkozatok alapján is, hogy nem sokára kivonják az etióp csapatokat az országból, hacsak nem akarnak egy "afrikai Irakba" csöppenni, némi képzavarral élve. Bár már lehet, hogy bele is csöppentek. De legalább cselekedtek... Közben pedig ezrével érkeznek a muzulmán harcosok Pakisztánból, Szíriából, Líbiából, Jemenből, és persze Eritreából. Mondhatnánk, hogy mi közünk hozzá, és nem is akarnék semmi rosszat mondani az Iszlám Bíróságok Tanácsáról, de egy biztos: nem hinném, hogy a szomáliai emberek érdekét ők szolgálnák a legjobban, és most már ideje lenne a rombolás helyet építkezni is, amihez viszont egy normális államberezkedésre és valamiféle demokráciaszerűségre lenne szükség. Amiben fegyverek helyett, szavazatok döntenek...