No. 1

A hír röviden ennyi: a köztársasági elnök aláírta Nenad Puljezevic honosítási kérelmét, így a világ egyik legjobb kézilabda kapusa a Pick-Szeged mellett immár a magyar válogatottat is erősíti, ami jó omen a világbajnokság és a majdani olimpia előtt.

Az egész azért fogott meg, mert örök kérdésünk, hogy "mi a magyar?", és direkt nem a "ki a magyar" kérdést említem, mert ez nem eldöntendő kérdés, hogy xy az-e, hanem egy minőségbeli jellemző. Mielőtt bárki is félreértené, ez nem azt jelenti, hogy magyarnak lenni egyenlő azzal, hogy különbek vagyunk másoknál. Nem, sokkal inkább azt, hogy aki vállalja magyarságát, tehát ő annak érzi magát, az egyúttal óriási felelősséget kap, mely magyarságával együtt jár. Mert maga a nyelv is, ami a magyarság egyik legerősebb megtartója és értéke, sok ezer éves múltjával oly örökség mindannyiunk számára, hogy ápolásának és méltó használatának elmulasztása súlyosan érint mindannyiunkat, sőt tovább megyek, egyenesen vétek. Többről van itt szó, mert hagyományainkkal együtt lehetőséget is kapunk, hogy méltóképp lehessünk "emberek", és magyarnak lenni egyenlő azzal, hogy ezt becsülettel és emelt fővel tehetjük. Ez persze nem mindig és nem mindenkinek sikerül...

A hírről nekem Janics Natasa története jutott eszembe. Emlékszem arra, amikor magyar állampolgár lett. Meg arra, amikor el kezdte sorra nyerni az aranyérmeket. Nekünk is. Róla mit mondunk most és anno, az elején? Persze lehet, hogy egyesek még most is hőbörögnek, nekik ezúton is küldök interdimenzionálisan egy barackot. Ha belegondolunk, nagyjaink közül hányan születtek félig vagy egészen más nemzetiségű szülők gyermekeként, akkor rá kell jönnünk, hogy magyarnak lenni nem is annyira születés kérdése, mintsem inkább egy "lelki nemesség" tudatos felvállalása, ami mint már írtam, nem fölérendeltséget jelent, hanem gyönyörű különbözőségünk öntudatos felvállalását és a legjobbra való emberséges törekvést minden hibánkkal egyetemben.